III.fejezet

A tanár, aki belépett az irodába egy férfi volt. Egy magas és erős férfi. A haja nem volt hosszú, de nagyon rövid se: épp csak össze tudtak kócolódni barna fürtjei. Háttal állt nekünk, így a szemeit és arcát nem tudtam igazán megnézni, viszont azt láttam, hogy vállai szélesek, a piros rövid ujjúból kilógó karjai pedig igen csak izmosak. Egyszerű öltözékét látva először arra tippeltem, hogy testnevelő tanár.
Ms.Penny a kezében lévő tollal felénk mutatott. Mikor megfordult a férfi, emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem illik valakit tátott szájjal bámulni, így inkább Mollyra néztem. De azok a szemek beleégtek a lelkembe. Nem volt meghatározható színe. Annyira sajátos volt, mint az én élénk fenyő zöld szemeim. Az övéi...az övéiben is volt zöld, de ugyanúgy sárga is. És még valami felismerhetetlen, ami elvarázsolt.
-Sziasztok!-nem simán összerezzentem, hanem szabályosan ugrottam egyet. A hangja közelről szólt és ez váratlanul ért. Nem mertem felnézni rá, féltem, hogy mit szól a "bakugrásomhoz".
-Jó napot!-köszönt Molly. Nem mertem ránézni, és bár iszonyatosan bunkónak éreztem magamat, illetve az is voltam, továbbra is csak Mollyt bámultam. Nem tudom mit nézett ki a szememből de azonnal a segítségemre sietett. Mostanában, a rossz kommunikációm miatt ő beszélt helyettem ha én bepánikoltam.-Ő a nővérem Bonnie Raullin. Sajnálom...-kezdte Ly, majd felállt és pár lépést arrébb ment magával húzva a tanárt is.-Bonnie depressziós a szüleink és az öcsénk halála miatt.-a tanár száját egy halk "Ooh!" hagyta el és én azt kívántam bár csak befogná Molly a száját.-Nem nagyon teremt mostanában kapcsolatot másokkal. Fél.-egy kis hallgatás után a tanár leguggolt elém. Ijedtemben becsuktam a szemeimet. "Jézusom, fogja a térdemet..."-gondoltam. Hamarosan megszólalt és én úgy égtem mint szalmakazal a tűző napon. Mintha egy elmebeteghez beszélt volna, aki bármelyik pillanatban kirobbanhat. Lassan, tagoltan.
-A nevem Josh Satuka.-kis szünetet tartott, feltételeztem azért, hogy "meg tudjam emészteni az információt".-Én vagyok a tör-té-ne-lem ta-nár.-ez már sok volt. Szemeim felpattantak és felkaptam a fejemet. Mikor belenézett a szemeimbe tátva maradt a szája, mint nekem alig pár perccel ezelőtt.
-A depresszió nem a mentalitást érinti hanem a lelket.-vetettem oda és felpattantam a székből. Nem tudtam, hogy most mit tegyek, egy helyben pedig nem akartam toporogni így a leghülyébb megoldást választottam és kisétáltam a tanári szoba ajtaján. Lefutottam a lépcsőkön majd kimentem az udvarra és egy nagy fa alatti padra leültem.
Kikapcsoltam az agyam és mélyeket lélegeztem. "-Szép vagy Bonniekám, jól bemutatkoztál!"-mondta a jobb vállamon ülő kis angyal. Persze ezt nem hagyhatta szó nélkül a kisördög sem. "-Hiszen ő becsülte le a mentális képességeidet!".
-Te jó ég!-mondtam lesajnálkozón és megforgattam a szemeimet. Lehet, hogy a tanárnak igaza volt és a depresszió az agyat is megpiszkálja?
Ekkor lépteket hallottam közeledni. Kikukucskáltam az ujjaim közül: Mr.Josh volt az. Leült mellém a padra.
-Hogy vagy?-kérdezte. Elnevettem magam.
-Épp a vállaimon ülő kisördöggel és angyallal veszekszek. Maga szerint hogy vagyok?-próbálta visszafojtani a nevetését és köhögésnek álcázni, de nem sikerült. Felnéztem rá.
-Sajnálom ha megbántottalak az előbb. Tudod, mikor..mikor..
-Mikor kételkedett az ép elmém felett?-segítettem ki.-Megbocsájtva.-eszembe jutott valami és a kedvem azonnal leromlott. Ezt Mr.Josh is észrevette.
-Mi a baj?-kérdezte és láttam, hogy kezei tétlenkednek: vajon rá merje-e rakni a hátamra, vagy hiszti rohamot kapok?
-Lehet, hogy el felejtem a szüleimet?-mondhattam volna azt is, hogy "Semmi baj!". De végül kiszedte volna belőlem. Mert benne, bár még fél órája sincs annak, hogy ismerem, bízok.
-Nem fogod elfelejteni! Higgy nekem!-nem bírtam tovább, egyszerűen elsírtam magam.
-De már múlik a fájdalom! És én ezt nem akarom! Nem akarom, hogy begyógyuljanak a sebek, nem akarom, hogy csak a hegek maradjanak meg amik egyszer-kétszer felsejlenek a rossz napokon.-ezt sose mondtam ki hangosan. Te jó ég! Mi üthetett belém? Mért mondtam ezt el neki?
Azt vártam, hogy most jöjjön a pszihológiai maszlaggal, hogy ez normális de hagyni kell a sebeket. Ehelyett teljesen az ellenkezőjét mondta ki.
-Tudom, hogy milyen érzés. Vagy legalább is sejtem, átérzem egy töredékét.-elhallgatott-Nekem az édesanyám halt meg öt évvel ezelőtt, és én se akartam begyógyítani a sebeket. Csak egy a baj. Hogy az idő orvosság a legmélyebb sebekre is. Ha akarjuk-ha nem.-most már nem tétlenkedett, kezét bátram a hátamra fektette.
-Tudja, hogy maga olyat ért el amit mások nem?-kérdeztem és újra az arcára néztem.
-Komolyan? És ugyan mit?-kérdezte elmosolyodva.
-Hát, alig tíz perc alatt megnyerte a bizalmamat!-azzal felkeltem a padról és visszaindultam a húgomért. Ám a befele vezető kapuban még megálltam és visszanéztem rá. Még mindig ott ült és felém nézett mosolyogva. Hihetetlen, de már is rátaláltam egy barátra.

-Hol voltál Bonnie?-kérdezte Molly és átölelte a derekamat.-Utánad akartam menni de Ms.Penny nem engedett ki.
-Jól is tette. Nem kell, hogy egyedül mászkálj!-mondtam és elmosolyodtam. Ly kerekre nyílt szemekkel nézett rám, mintha azt gondolná "Ki vagy te és mit csináltál a nővéremmel?". Ebben a pillanatban egy rövid fekete hajú, kedves arcú nő kaptatott fel a lépcsőn.
-Jó reggelt, jó reggelt!-köszönt majd megállt kifújni magát-Kellene ide egy lift. Öhm..Sajnálom, hogy késtem de remélem el tudtátok foglalni magatokat.-a szavaiból ítélve ő lehetett, Ms.Pearl Lilian Lockhwood az igazgatónő.
-Az biztos!-mondta Molly és csodálkozó tekintettel végigmért. Leintettem, hogy majd elmesélem és ő azonnal visszaváltott tisztelettudó üzemmódba.-Maga Ms Pearl Lilian Lockhwood igazgató asszony?-kérdezte és kezet nyújtott. Sokszor elcsodálkoztam, hogy Molly a korához képest milyen érett gondolkodású.
-Igen én vagyok de szólíts Ms.Pearl-nek.-azzal kezet ráztak.
-Rendben. Az én nevem Molly Raullin, ő pedig a nővérem Bonnie.
-Jó napot!-ráztam én is kezet vele.
-Beviszem a táskámat azután körbe vezetlek titeket az iskolában. Először fent kezdjük és....-az agyam egyszerűen eltaszított magától minden zavaró tényezőt -köztük az igazgatónő hangját- és csak a lépcsőn feljövő tanárra tudtam figyelni. Más volt mint Mr.Josh...Sokkal.
Közepesen hosszú fekete haja lófarokba volt fogva, alsó ajka aljának a közepétől az álláig és onnan két oldalra nőve rövidre nyírt szakállat hordott. Jég kék szemei mikor rám néztek először huncutul megcsillantak, majd elkerekedtek s ő maga megdermedve bámult rám. Homlokát összeráncolta majd lassan, kimérten elindult felém.
Ekkor azonban valaki megfogta a vállamat és maga felé pördített. Josh Satuke volt az. Bár arca nyugodt volt, szemében még is láttam valamiféle nyugtalanságot.
-Bonnie, jó, hogy újra látlak.-újra? Hisz alig tíz perce jöttem el tőle. Mivel nem szólaltam meg, folytatta viszont szavait már Ms.Pearl Lilianhez intézte.-Pearl, mi lenne ha körbevezetném a kisasszonyt. Végül is, én leszek az egyik tanára a jövőben nem de bár?-idegesen kacagott egyet. Megfordultam de az előbb látott tanár már nem volt ott.
-Rendben van. Addig én Mollynak megmutatom az osztálytermét.-alig, hogy az igazgatónő kimondta az utolsó szavakat, Josh megragadta a karomat és a második emeletre vezető lépcsők felé vonszolt.-Gyere, kezdjük az emeleten!-valami oknál fogva úgy éreztem, hogy nem csak az iskolát akarja bemutatni. Beszélni akar velem. Sürgősen.
-Minden rendben?-kérdeztem mikor felértünk a második emelet folyósójának a végére.
-Hát persze! Minden...tökéletesen...rendben van!-egy pillanatra megkeményedtek a vonásai majd mint ha mi sem történt volna rá mutatott a hozzánk legközelebb álló ajtóra.-Ez itt az ének terem.-hangja idegesen csengett. Megmakacsoltam magam és kitéptem a karomat szorításából. Nem volt könnyű, és miután lefejtettem az ujjait a felkaromról a helyén nagy piros folt éktelenkedett.
-Elég volt! Mi baja van?-elég bunkón tettem fel a kérdést, de úgy tűnik, hogy használt.
-Rendben.-odalépett mellém és elkezdett kotorászni halásznadrágjának a zsebében. Hamarosan egy ezüst láncot vett belőle elő. A medál része egy kis üvegcse volt, amibe valamiféle füvet morzsoltak.-Ezt most fel kell venned.-nem volt rossz illata, bár egy kicsit erős volt. Meg se várta a válaszomat, már a hátam mögé is lépet és felkapcsolta.
-De miért kell ezt hordanom?-alig, hogy kimondtam, Josh háta mögött felbúgott egy mézes-mázas hang.
-Hello!-Josh összeszorította a szemét mint akinek erős migrénje van, majd ellépett előlem. Jól sejtettem, a hang a lent látott titokzatos tanártól származott.
-Jó napot!-köszöntem és elindultam, hogy bemutatkozzak. De Mr.Josh keze -az amelyikkel nem a fejét szorongatta- megfogta a vállamat és visszarántott.
-Ezt miért...?-a kezembe csúsztatott egy ugyanolyan láncot mint amit nemrég adott és halkan odasúgta. Mollyé!
-Biztosan jól van tanár úr?-ez volt ám a hülye kérdés! Szép volt Bonnie! Itt szorongatja a fejét és görnyedezik erre megkérdezed, hogy jól van-e. Bravó!
Meg akartam fordulni, hogy megkérjem a titokzatos tanárt hívjon segítséget, ám amikor megfordultam alig fél méterre állt tőlem. Gonoszul vigyorgott és mélyen a szemembe nézett. Aztán hirtelen se szó se beszéd megfordult és elment.
De megmertem volna esküdni rá, hogy a szemei körül a bőre elkezdett berepedezni.