XXII.fejezet

-Hogy érted azt, hogy eltűnt? - felkönyököltem, hogy a szemébe tudjak nézni de ő makacsul a vágásaimat bámulta. Nem értettem, hogy mondhat ilyen rossz viccet bárki is...Végül felemelte tekintetét. Homloka ráncokba szaladt és tűnődve nézett végig rajtam.
-Úgy, hogy eltűnt a teste. Nem találtam meg, nincs a tó parton, valaki ellopta. De nem értem...Hisz nem éreztem senkinek se az illatát. Fogalmam sincs hol lehet. - felső ajkam felhúzódott kivillantva hófehér fogaimat. Felmordultam a gondolatra, hogy valaki pincéjében ott fekszik Carter összeaszott, halott teste. Hogy valaki fel akarja használni vagy csak heccből pár fiatal elvitte, hogy kísértetházat csináljanak és ő egy kellék legyen.
-Nyugalom Bonnie! - a vörös ködtől észre se vettem ahogy kiugrok az ágyból és üvöltve az ajtó felé rohanok. Josh elkapta mindkét karomat, maga felé fordított és magához vonta meztelen testemet. Szapora lélegzetem lassan az övéhez igazodott és végül megnyugodtam. Átjárt a kellemes tudat, hogy legalább egy jó dolog van az életemben.
-Szeretlek. - suttogtam bele mellkasába. Halkan felnevetett.
-Tudom. - suttogta vissza.
-Tudom, hogy tudod. - mosolyodtam el. Lassan felnéztem arcába, hogy aztán elsüllyedjek tengerkék szemeiben. Felpipiskedtem, hogy megcsókoljam de ekkor a medencecsontom felett éles fájdalom nyílalt a bőrömbe, húsomba. Kezeimmel azonnal odakaptam s közben lehanyatlottam a padlóra.
-Mi a baj? - kérdezte Josh és leguggolt mellém. Kezeit tétován a vállaimra fektette.
-Auhw. - csak ennyit tudtam mondani s még mindig az fájó részt szorongattam. Ajkaimat összeszorítottam és vártam. Mikor múlni kezdett a fájdalom levettem a tenyeremet: egy négy cm-es mély vágás volt ott amiből kicsordult két vércsepp.
-Olyan buta vagy. - morogta Josh és segített felállni. Eltámogatott az ágyig, segített lefeküdni majd visszatért a sebek fertőtlenítéséhez.
-Nem vagyok buta. - mondtam elgondolkozva. - Épp csak...én így dolgozom fel a gyászt.
-Nem lehetne, hogy legközelebb két pohár whiskeyvel csillapíts a gyászodon? - kérdezte mogorván. Kihagyott a szívverésem majd halálpofával, amolyan "Ha még egyszer ezt mondod nem éred meg a holnapot!" nézéssel szemeibe néztem.
-NEM lesz legközelebb. - suttogtam és beleborzongtam a gondolatba, hogy Josh teste is egy szellemházban végzi. Megbánóan rám pislogott majd gyorsan mentegetőzni kezdett.
-Hát persze, hogy nem lesz! Én nem is úgy gondoltam...
*
Másfél órával később kifertőtlenített sebekkel és felöltözve [farmer, zöld-fehér csíkos ing] ittam a teát még mindig Josh ágyán ülve. A mélyebb sebeket összevarrta a többire pedig gézt erősített.
-Nos akkor...-ült le velem szemben. Tudtam mit akar: azt, hogy meséljem el mi történt tegnap. Fájt. Kínzott. Egyenesen tépdelt a tudat, hogy tegnap az volt a legfőbb problémám, hogy két férfit szeretek. "Döntött a sors helyetted..."-szólt egy gonosz kis hang a fejemben. Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot és belefogtam.
-Miután eljöttem tőletek befutottam az erdőbe. Egy ideig bolyongtam aztán megtaláltam a kis tavat. Belementem és ... - itt kínos csönd következett. Nem akartam elmondani, hogy akkor milyen gondolatok kavarogtak bennem. - és eltöprengtem...dolgokon. - bólintott. Látszólag megértette, hogy nem akarok erről beszélni és ezért én végtelenül hálás voltam neki. - Azután megjelent Juliette. - nevét olyan sötéten és undorodva ejtettem ki mintha egy csótányról beszélnék. - Mondott dolgokat...Tudtad, hogy ő a dédnagymamám? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
-Nem. Nem igazán...Talán. Sejtettem. - válaszolta zavartan. Mikor látta, hogy kérdőn nézek rá folytatta. - Nem tudtam, hogy a bácsikád elvált-e már tőle. Mert ha igen akkor már nem a dédnagymamád. - rántotta meg a vállát.
-Csak, hogy igen is az. - mondtam aggódva - Egy ilyen némber, egy ilyen keselyű, egy igazi fúria. - a gyűlölet annyira átjárt, hogy szaporábban vettem a levegőket mint bármikor. Josh türelmesen várt míg lecsillapodok. Akkor folytattam. - Azt mondta, hogy a vámpír-házasságok jóval erősebbek mint egy emberházasság.
-Ez így van. -mondta Josh komolyan- Ha egy vámpír beleszeret valakibe azt általában eljegyzi. Ezzel örök hűséget esküsznek. Ezután mind ketten megáldhatnak egy embert így a természetfeletti...
-Igen, tudom. - szakítottan félbe. Elgondolkoztam egy kicsit majd hirtelen valami a helyére kattant. - Josh...Nem lehet, hogy Juliette tényleg szerette a bácsikámat? - Josh értetlenkedő arccal nézett rám - Hisz tudta, hogy a bácsikám ember, nem élhetne sokáig de szerette és nem akarta elveszíteni őt...Ezért megátkozta.
-Igen Bonnie csak, hogy akkor miért lépett le? - nem válaszoltam. Igaza van. Ha annyira szerette miért hagyta egyedül egy átokkal?
-Mi történt még? - kérdezte kizökkentve gondolataimból.
-Azt is elmondta, hogy nem fog megölni engem mert kellek valamihez. - mondtam elbambulva.
-Igen. A város visszafoglalásához. - mondta Josh. Nem lepődtem meg...Ezt már hallottam. Csak akkor éppen nem tőle hanem...hanem...Cartertől. - Valószínűleg a képességeidet akarja felhasználni. - bólintottam. Láthatólag zavarta Josht, hogy ilyen könnyedén kezelem a saját halálomat és szolgaságomat, míg Carterért húsvágó késeket döfök magamba.
-Azután pedig azt mondta...-elhallgattam. Testemen átszánkázott az ijedség, elöntött a jéghideg kínzó fájdalom és félelem. - Istenem... - suttogtam majd szám elé kaptam a kezem és kitört belőlem az eszeveszett sírás.
-Mi a baj? - kérdezte Josh és megpróbálta arcomat maga felé fordítani. - Mit mondott Bonnie? Mi a baj?
-Meg akarja ölni... - sikítottam és leugrottam az ágyról. Lerohantam a földszintre és onnan ki a kapun.
-Állj már meg Bons. - Josh előttem termett és mélyen a szemembe nézett. - Kit akar megölni? - tagolta a szavakat.
-A bácsikámat! - elkerekedtek a szemei.
-Szállj be a kocsiba! - parancsolta. Beültünk az Aston Martin-ba és bőven túllépve a sebességhatárt száguldottunk a birtok felé. Végignyöszörögtem az utat...Mi lesz ha..ha...
Ekkor csikorogva lefékezett a kocsi a ház előtt. Kirobbantam a kocsiból és Joshsal a nyomomban berohantam a házba. Első ránézésre minden szokványosnak tűnt. Nem látszott behatolásra utaló jel.
-Edward bácsi? - kiáltottam és berohantam a konyhába. Semmi. Beszaladtam abba a szobába ahol az a sok kép volt köztük Julietté.
-Edward bácsi...-suttogtam és halkan benyitottam.-Istenem...-suttogtam. A teremben lévő képek arca le volt kaparva de nem is ez volt a legrosszabb. A kandalló fölötti képre Edward bácsi volt felerősítve egy bottal ami a szívén át beleszúrta a falba. - Istenem...-suttogtam újra. A kép fölé az volt írva "Itt jártam!". Hirtelen reccsent az ág és nagy robajjal leesett Edward bácsi teste a kandalló elé. A zajtól teljesen megkövültem, a látványtól ugyszint. Már épp tettem egy lépést felé mikor Josh, aki az emeletre ment fel fájdalmas arccal belépett a terembe.
-Bons. Kicsim. - könnytől csillogó szemeimet ráemeltem.
-Meghalt. - suttogtam és vállam fölött Edward bácsira mutattam. Josh arca elsötétedett és hihetetlen kín látszódott rajta.
-És nem ő az egyetlen...- suttogta.
-Hogy érted ezt? - sikítottam és elfutottam az ajtó felé. Megpróbált visszatartani de kirántottam magamat a karjai közül és felrohantam az emeletre. Berobbantam a rózsaszín kis szobába majd sikítva, széttépett lélekkel, üres zombiként az ágy mellé rogytam. Úgy rázott a zokogás minta egy lépcsőn gurulnék le biciklivel miközben húgom halott testét az ölembe húztam. Úgy éreztem miközben a fénytelen szőke haját simogattam, hogy nincs már veszteni valóm: jöjjön a halál. Jöjjön el de ne másokért: ÉRTEM! Kirántottam aprócska szívéből a botot és nem törődve a kicsorduló vérrel magamhoz szorítottam, arcát sajátomnak nyomtam és vártam hátha visszajön Juliette és megöl. Szinte már feloldozást jelentene.
-Ne sírj Bons. - nyugtatott a mögém lépő Josh. De nem törődtem vele. A fájdalom teljesen szétszakított és úgy éreztem, hogy teljesen megbolondultam. A fájdalom miatt elvesztettem ép eszemet. Húgom kék szemei fátyolosan meredtek a mennyezetre. Felnéztem egy szintén vérrel írt üzenetet pillantottam meg.
"Milyen elveszteni a családodat? Milyen egyedül maradni? Fáj, igaz? Azt kívánod, hogy bárcsak meghalnál. Ne félj...Már csak idők kérdése.
Hella"