XVII.fejezet

Lassan lépdeltem a folyosón, az üres falak között még is fülsüketítően hangzott ahogy cipőm talpa a padlóhoz ért. Ránéztem újra a cetlire "7.b terem-1.emelet Josh Satuke tanár úr". Az osztályterem ajtaja előtt megálltam, kezem lassan a kilincs felé mozdult majd visszahanyatlott mellém. Kínos, hogy Divette tanárnő pont vele osztott be a bál megszervezésére. Kííínoos.
~Miután hazaértünk a kis kiruccanásunkból, Carter őrjöngve fogadott minket. Pedig csak aggódott miattam, a félrelépésemről semmit se tudott. Mikor Josh észrevette, hogy a sírás határán állok gyorsan magára vállalt mindent és elmesélte, hogy rabolt el engem és vitt el egy étterembe az északi határhoz. Talán még be is jött volna a terve ha a hasam nem kordul meg árulkodóan. Nem hiszem, hogy bevette de egy szóval se említette ezt nekem. Annyi biztos, hogy másnap Josh kissé sántítva jött be dolgozni.~
Most viszont még van három hét az álarcos bálig és nagyon-nagyon-nagy bosszúságomra Josh kapta a megtisztelő feladatot, hogy velem dolgozhat a dekoráció megtervezésén. Nem mintha nem örültem volna neki, hogy vele lehetek egész álló nap, reggeltől estig...Csak éppen nem tudom, hogy hogyan fogom visszafogni magamat. Most már lelkem annyira tele volt negatív érzésekkel, félelemmel, haraggal, csalódással, hogy minden apró nesztől felugrottam ijedtemben és minden szótól elsírtam magamat. Carter próbálta kiszedni belőlem, hogy mi bajom de makacsul hallgattam. Mit is mondhatnék? "Bocs de nem vagy elég jó nekem, Josh sokkal jobban felizgat?" vagy "Oh, szia! Szakítok veled de ugye nem lesz gond ha naphosszat a házadban lebzselek? Csak mert Josh a szerelmem. Tudod: akire lecseréltelek egy éjszaka után..."
Nem. Nem akartam beletaposni a lelkébe.
Kezem rásimult a kilincsre és halkan kattanva kinyitottam az ajtót.
-Hello! - köszöntem be bátortalanul. A terem üresnek tűnt: lámpák nem voltak felkapcsolva, csak a kinti rózsás-alkonyati fény szűrődött be halványan. Becsuktam magam mögött az ajtót, de amint kattant a zár, a hátam mögül két kar előrenyúlt: az egyik befogta a számat, a másik a nyakamat cirógatta. Nem féltem. Ilyen gyengéd keze csak egy valakinek van. Óvatosan lefejtettem kezeit magamról, de még mindig szorongattam a kézfejét miközben megfordultam és megráztam a fejem miközben szavak nélkül azt mondtam "Ne". Elmutattam a tanári iroda felé és újra hang nélkül azt mondtam "Carter". Josh keserűen elmosolyodott majd bólintott.
-Mivel kezdjük?- kérdeztem most már hangosabban és odaléptem az asztalon lévő dobozokhoz.
-Talán a táblával...-szinte szikrázott közöttünk a levegő: úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatunk. Elég egy kis tűz és BUMM! Próbáltam tartani a két lépés távolságot, tényleg próbálkoztam de Josh nem könnyítette meg a dolgomat. Amikor csak tehette hozzámért, áthajolt felettem, hogy elvegyen egy tollat, kétértelműen beszélt ("Olyan jó lenne most hazamenni és ágyba bújni!") és a táblára folyton felírta, hogy Szeretlek!
- Kimegyek, kezet mosok! - szóltam miután befejeztem a kréta-rajzomat a táblára ami az iskolát ábrázolta. - Addig tervezd meg a bejáratot. Sok égővel és rózsával. Az tuti lenne...- sóhajtottam és kimentem az ajtón. Miközben kezet mostam láttam, hogy az ajtó előtt elmegy Tayson. Most nem hagyom magam lerázni! Kifutottam a mosdóból ám ő szinte azonnal elszaladt. Kifutottunk az iskolából és vagy négy utcányit futottunk mire elérkeztünk a főtérre. Ott nekitámaszkodtam a kútnak és néztem a távolodó Tay alakját. Mérgembe belerúgtam a kútba, ami nem volt egy pazar ötlet mivel a nagy lábujjam hatalmasat reccsent. Szidtam az eget, Tayt és a vámpírszagot.
-Miért kell utálni? Ki hallott olyanról, hogy valaki elfut egy szag elől? Ez a gyenge idiótát! Na de jól van...-támadt egy ötletem.- Majd én megmutatom! - levettem a cipőmet és a dzsekimet majd belemásztam a kútba. Volt egy halványka sejtésem, hogy agyilag nem vagyok ép: csapkodtam a vizet, alá merültem majd mikor felbukkantam a felszínen azt kiáltoztam "Remélem a büdös alga szagot bírja a gyomrod mert CSAK miattad Tayson most már ezt a parfümöt használom!". Nem. Mégsem vagyok elme roggyant. Na jó...Egy kicsit...
Hamarosan lenyugodtam és hátradőlve lebegtem a térdig érő vízben. Azon gondolkoztam, hogy vajon Juliette hol járhat. Vajon Tayson most is figyel? Esetleg farkas alakot öltött? Joshéknak mennyi ideig tart rám találniuk? Végleg megőrültem vagy csak későn kapcsoltam és most adom ki magamból a sokk-ot ami akkor ért mikor megtudtam, hogy egy vadász-fegyver vagyok? Vajon Carternek, hogyan mondjam el, hogy már nem szeretem? Közben a másik felem -az amelyiknek még volt egy kis sütnivalója- azt mondogatta, hogy ha nem szeretném Cartert akkor már rég kidobtam volna. Ez viszont testvéri szeretet is lehet-mondta a józantalan felem. Testvéri szeretet az iránt akivel több hétig jártál és le is feküdtél vele? Miért van az, hogy mindig a józan ész győz? Lehunytam a szemeimet és csak azért fohászkodtam, hogy el tudjak aludni. El tudjak aludni és közben belefulladni a vízbe. Könnyű és békés halál. Azám csak, hogy nekem két ördögi őrangyalom is van...
Hamarosan két kar ragadott meg a vállamnál. Észre se vettem de a víz jéghideg volt és így már az én testem is, tagjaim pedig elmerevedtek.
-Istenem, Bonnie mit csináltál magaddal?-Carter hangjában elborzadást véltem felfedezni és hamarosan Josh ismert nyögése és halk "Bonnie"-ja is társult hozzá. Ennyire...ennyire durván nézek ki? Vajon miket csinálhattam magammal miközben homályos volt az agyam?
-Vigyük kórházba!-szólt Carter és egy könnyed mozdulattal felkapott. Hangos cuppanás, majd csobbanás hallatszott azután már csak a ruhámból és hajamból csöpögő víz halk kopogása.
-Elmegyógyintézetbe zárják ha meglátják!-tiltakozott Josh és éreztem, hogy átakar venni.-Vigyük haza.
-Nem. A kórházban megfelelő ellátást kaphat és NEM zárják elmegyógyintézetbe...-bár a "Nem" szócska erőteljes volt, még is a mondat végén bizonytalanul megremegett a hangja.
-Öregem, tudod, hogy nekem is nagyon fontos Bonnie!-jajj csak ezt ne, Josh! Kérlek ne csináld!-könyörögtem magamban. "Testvéri szeretet, mi?"- horkant fel hitetlenkedve a józan felem.
Nem hagyhatom! Nem szabad! Muszáj meg akadályoznom...De miért nem bírom kinyitni a szememet? És az ajkaimat? Megfagytam. De az nem lehet hisz akkor meghaltam. Nem...nem.....NEM! NEM HALHATOK MEG! Bensőm hisztérikusan próbált szabadulni a megfagyott test börtönéből, de mindhiába.
-Vigyük be a házba. Aztán majd meglátjuk mi lesz. - Josh kikapta megfagyott testemet Carter karjából. A hangok alapján futhatott: a levegő susogott körülöttünk, a gallyak vadul ropogtak a talpa alatt.
-Várj Josh! - kiáltott Carter de ő nem lassított. Hamarosan beért minket Carter. - Nem lehet, hogy AMIATT történt ez vele??? - kérdezte izgalomtól rekedt hangon.
-De hát csak akkor lenne rá képes ha már átváltozott...
-Van egy csomó dolog amit nem tudunk. Egy csomó képesség amiről nincs fogalmunk. Lehet, hogy ez is az egyike ezeknek.-erősködött Carter.
-Akkor most mit csináljunk? Vegyük elő a követ vagy lazítsuk el?-kérdezte Josh. Carter hangosan hümmögött majd azt mondta "vegyük elő a követ!".
*
Lefektettek egy ágyra s hangos kotorászás, szakadás és puffanások után valami édes folyadékot csepegtettek a számba. Az egész szájüregem és ajkaim, nyelvem elzsibbadt majd olyan érzés öntötte el mintha vízből lenne. Akaratom ellenére elnyíltak ajkaim.
-Annak kell beletenni a követ, aki a legközelebb áll hozzá. Szóval én teszem bele.-szólt Carter. Ó, hogy az a mennydörgős ég szakadna rá, hogy miért nem fulladtam bele a vízbe.....
Éreztem ahogy egy hideg kis ovális valamit a nyelvemre helyeznek s közben azt ismételgettem magamban "Szeretlek Carter, Szeretlek Carter..." De semmi sem történt. A mellettem álló alak nyekeregni, nyöszörögni és fuldokolni kezdett.
-De....ő....hát....én...Bonnie???
-Majd én megpróbálom...-szólt halkan Josh. Ki fog nyírni mind a kettőnket. Lefejez, karóba húz, megfolyt, felmetszi a hasamat, kinyomja a szememet, ledob egy szikláról, ketté roppantja a gerincemet vagy....vagy még rosszabb. Újra éreztem a a hideg követ az ajkaimnál, felkészültem a dühös csapásra és akkor....nem történt semmi.
-Ezt nem értem.-szólaltak meg egyszerre. Az én fejembe ugyanez a mondat kavargott. Mi a csuda történt? Vagy is inkább nem történt? De hiszen Josh...Hozzá állok a legközelebb. - de még milyen közel álltam hozzá a kocsiban - szólalt meg egy gonosz kis hang a fejemben.
-Talán...-szólalt meg Carter tétován, remegő hangon- talán még sem AMIATT volt ez az egész. Talán még is kórházba kéne vinnünk.-a mondat végét kissé elharapta.
-Az biztos, hogy él. - Josh hangja remegett a dühtől - Tehát csak is az átváltozás miatt lehet. De akkor miért nem használt a kő?-tűnődött el. Szerintem most mindkettőjük fejében ugyanaz a kérdés kavargott: "ha nem én, akkor ki a számára legfontosabb személy? Csak mert az illető most meghal...".
-Hagyjuk a szájában a követ. Hátha csak idő kell neki.-így hát a nyelvemre rakták a hideg kis ovális követ majd odahúztak mellém 1-1 széket. Megfogták a kezemet és akkor: mintha olvadni kezdtem volna. Átjárt a melegség majd olyan érzésem támadt, hogy az ereimben vér helyett tűz áramlik. Éreztem ahogy a tagjaim felolvadnak és lassan mozogni birok. Kinyitottam a szemeimet és megjelent Josh és Carter sugárzó arca.
-TE ÉLSZ!- kiáltottak fel. Mindketten felrángattak fekvő helyzetemből és egymás karjaiból kirángatva öleltek át.
-Aha.-ennyit bírtam csak kinyögni. Túl boldogok voltak. Túlságosan boldogok voltak, hogy elmondjam nekik az igazat. Mind hármunknak fájt volna és ezt most nem akartam. Az ereimben felcsapó lángnyelvek hihetetlen energiával töltöttek fel. Úgy éreztem, hogy meg tudnék mászni egy hegyet, le tudnám győzni Erdei Zsoltot vagy akár versenyt futnék egy Ferrarival. Még is az előbbivel kapcsolatban úgy éreztem gyenge vagyok. Alamuszi, sunyi, gyáva. Egy igazi féreg. És az lesz a legjobb ha ez a féreg elviszi innen a testszelvényeit.
Kibontakoztam az ölelő karokból.
-Sajnálom, hogy rátok ijesztettem. Komolyan de most elmegyek és..és kiszellőztetem a fejemet. Aztán majd hazasétálok.-mielőtt tiltakozni kezdhettek volna, lerohantam a lépcsőn. Kifutottam az éjszakába és belevetettem magam a sötétségbe.
*
Hamarosan megálltam Perkill Lovardájánál. A nagybácsinak volt itt egy fekete-fehér shire csődör lova, Ámbra. Még csak kilenc óra volt, ezek szerint még jó két órán keresztül nyitva vannak. Mohón feltéptem a szúnyoghálós ajtót és odaléptem egy öregemberhez.
-Mr.Scott elvinném Ámbrát. Csak egy kicsit...terepre.-az öreg bólintott én pedig kiviharzottam a boxokhoz. A harmadikban meg is találtam a békésen szunyókáló hatalmas lovat. Sebtében felkantároztam, felnyergeltem és most kivételesen nem csutakoltam le lovaglás előtt. Lépésben kivezettem az útra majd gyorsabb tempóra váltottam. Mikor kiértünk a hatalmas mezőre már vágtáztunk. A hideg levegő kitisztított az agyamból minden rossz dolgot. Mindent, kivéve egy apró gondolatot amely alattomosan ismételgette magát újra és újra és újra...
"Szerelmes vagy mindkettőbe. Fontosak neked mind a ketten"