XVIII.fejezet

Már az ágyamban feküdtem megfürödve, pizsamában mikor rájöttem, hogy nem is tudom, hogy kerültem haza, mi történt miután eljöttem Joshéktól. Mintha mindaz ami ez alatt a pár óra alatt történt velem csak egy álom lenne. De egy olyan álom amiből az ember ébredés után csak egy-két dolgot tud felidézni. A lényeg végül is az, hogy hazajutottam. Ez persze nem minden szempontból volt szerencsés: a bácsikám az ideg összeroppanás szélén járt mikor benyitottam az ódon kastélyba és mikor rám nézett első dolga az volt, hogy úgy nekem rohanjon mint bika a vörös kendőnek. Nekitaszított a falnak és nyáltengert fröcskölve arcomba elordítozta, hogy mennyire aggódott mikor Carter felhívta, hogy haza értem-e épségbe, én persze nem voltam sehol. Egy szót se szóltam csak vártam, hogy lenyugodjon és próbáltam poker arcot vágni bármennyire is fájt a vasmarok szorítása. Fürdés közben megvizsgáltam a karomat amit öt-öt szép vastag lilás-zöld csík tarkított. Még most is sajogtak pedig - itt az órára néztem - már vagy egy teljes órája bevettem egy algopirynt. A telefonom kijelzője újra világítani kezdett és megszólalt a Szomorú vasárnap című zongora mű síron túli zenéje. Eszem ágában se volt beszélni senkivel de azért rápillantottam a kijelzőre ahol a Josh név volt feltüntetve. Felvettem a telefont de szinte abban a pillanatban le is csaptam amint kinyitottam, majd visszafektettem a kis készüléket az éjjeliszekrényemre. Nem tudom, hogy összebeszéltek-e de ő és Carter felváltva hívogattak már több órán keresztül. Ámbra majdnem le is dobott a hátáról mikor megszólalt a Szomorú vasárnap.
A hátamra fordultam és sóhajtottam egyet. Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie? Meg sem érdemlem Josht.....és Cartert sem. Igen. Ez a megoldás. Mit számít az ha szenvedek hiszen ők boldogok lesznek az én lelketlen, sötét, csaló, ármányos valóm nélkül. Holnaptól el fogom kerülni mindkettőjüket!-fogant meg bennem egy [aránylag, és csak az Istennek] értelmes terv.
A telefon újra megcsörrent és a kijelzőn feltűnt Carter neve.
....
A következő napokra pontos és felülírhatatlan tervet eszeltem ki a testvérpár elkerülésére. Először is összegyűjtöttem kilencvenkilenc érvet, hogy miért nem érek rá ma, holnap, holnapután és azután, sőt egész évben arra az esetre ha véletlenül megkérdezné tőlem valamelyikőjük, hogy "Rá érsz egy percre?". Nem tévedtem mikor azt gondoltam, hogy reggel a kapuban fognak várni így hát kerültem egy jó nagyot és a hátsó bejáratot használtam. Mire észbe kaptak már rég matematika órán ültem. Szünetekben folyton-folyvást a tanáraim nyakán csüngtem azzal az indokkal, hogy "Jajj, tanárnő/tanárúr! Én ezt a feladatot annyira de annyira nem értem és egyest se akarok kapni. Legyen szíves elmagyarázni!". A testnevelés óráról is gondoskodtam bár kicsit se fájdalommentes módon. Még én magam is meglepődtem, hogy milyen mazochista tudok lenni csak azért, hogy másnak jó legyen. Történelem óra előtti szünetben berontottam a női mosdóba és akkorát rúgtam a falba, hogy félő volt: eltört a nagy lábam ujja. Ezek után természetesen ki kellett hagynom a törit és kórházba menni. Mivel sajnos testnevelés előtt megérkeztem, megkértem Aprilt, hogy adja oda a testnevelő tanárnak a felmentésemet[mivel a lábujjam tényleg eltört..]. Megkerestem addig Mr.Achbenseck tanár urat és hosszan elbeszélgettünk a mezei nyulak életéről. A telefonom újra és újra bezengte a termet így kénytelen voltam kikapcsolni.
Az utolsó óráról hányinger és a lábfejem erős bedagadása miatt hamarabb haza mehettem így hát megúsztam az első napot. A szobafogság amit Edward bácsikám kiszabott rám körülbelül úgy addig tart [elmondása szerint] ameddig vénségében meg nem hal. Először fel akartam visítani örömömben, arra gondolva, hogy már egyébként is jó öreg szóval nincs sok ideje hátra [tudom, hogy bunkóság] de aztán eszembe jutott, hogy a megátkozott-Edward bácsi örökké élni fog. Így hát mit volt mit tenni felcipeltem magam és kétszeresére dagadt lábamat a szobámba és bevackoltam magamat a puha paplan alá.
Reggelre ha valaki csak a lábamat látja azt mondaná, hogy valaki jól elverte egy nagy méretű szikla törő kalapáccsal. Be is lázasodtam [38,5°C] és alig bírtam mozogni ezért még csak le se tudtam volna menni ha taxit hívnak nekem, hogy bemehessek a kórházba. Ennek teljes tudatába Edward bácsi hívott egy orvost aki algoflex-et írt fel a fájdalom és láz csillapítására. Mikor azonban indulni készült kiszáradt torokkal megpróbáltam utána kiáltani de a Várjon!-ból egy haloványka Várh... lett. Szerencsére ezt így is megértette és mellém guggolt.
-Mi a baj? Fáj még valamid?-kicsit megráztam a fejem [annyira amennyire 38°C fokos lázam engedte] majd tekintetemet Edward bácsira függesztettem. Az orvos rá jött mit akarok ezzel mondani és kitessékelte a bácsikámat.-Most már mondhatod.
-Titokban tartja?-kérdeztem és megpróbáltam letörölni egy izzadság cseppet a homlokomról.
-Köt az orvosi titoktartás.-mondta és megeresztett egy halvány mosolyt ősz bajusza alatt.
-Rémálmaim vannak és képzelődök...-suttogtam olyan halkan, hogy közelebb kellett hajolnia.
-Miről?
-Mindenről. De leginkább sötét alakokról és hidegről.-a csendes választ egy szemöldökráncolással nyugtázta. Kefe bajusza alatt szája szólásra nyílt de zavartalanul folytattam.-A sötét alakokkal jön a hideg és olyankor úgy érzem, hogy menekülnöm kell. Ha ébren vagyok akkor elviselhető mert tudom merre kell menekülnöm. De mikor alszok...- itt hatás szünetet tartottam és a látszat kedvéért megborzongtam. Erőt vettem magamon és folytattam. - Olyan mint, hogy ha tényleg léteznének mint, hogy ha ők akarnának irányítani. A rossz felé. És higgye el nem a cukorka lopásra gondolok. Sokkal szörnyűbbet tesznek annál velem...-elhalt a hangom és láttam, hogy a doktor orra már alig tíz centire van tőlem.
-Mit? Mit tesznek veled? - nagyot nyeltem és magamban gyorsan megfogalmaztam a mondandómat. Csak át ne lásson rajtam...
-Tegnap előtt a teraszom korlátján ültem és mikor felébredtem csak azt tudom, hogy nagyon megijedtem. Mivel nem magamtól másztam ki oda. - újabb hatásszünet, nagy nyeldesés és a végső mondat kibukott belőlem.-Arra kényszerítenek, hogy megöljem magam.-ez mind természetesen hazugság volt. Kegyes hazugság ha azt nézzük, hogy kikért teszem mind ezt. A jelek szerint azonban jó színész vagyok mert a doktor úr úgy nézett rám mint egy hibbantra.
...
Végül lement a lázam s már jövőhét hétfőn mehetek iskolába. Ráadásul kaptam kis bogyókat hallucinációra és elmezavarra s mint a jelek mutatták ez az orvos leszarja a titoktartást. Edward bácsi ugyanis árgus szemekkel vizslatott és vizslat egész álló nap. Néha még azon is rajta kaptam ahogy este bejön a szobámba és ellenőrzi, hogy csukva van-e a teraszajtó. A sárga hallucináció bogyóimat is nap mint nap megszámolta így kénytelen voltam a szeme láttára bevenni naponta egyet és csak reménykedtem, hogy nem lesz tőle bajom. Hétfő reggel ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen minket a suliba [ami persze arra ment ki, hogy az osztályfőnöknek szóljon: nekem bizony gyógyszert kell szednem]. Nem is lett volna mind ez baj ha csak rögtön első óra után el nem raboltak volna Joshék.
-Bonnie. Tíz másodpercet kapsz, hogy elmagyarázd miért kerülsz minket és mi történt veled.-Josh hangja úgy remegett mint a kocsonya...csak, hogy nem félelmében.
Én viszont makacsul hallgattam, ajkaimat összeszorítottam és vártam. Egyszer majd csak feltűnik valakinek, hogy nem vagyok órán...
-Bonnie ne dühíts fel.-Carter hangjából úgy áradt a düh, hogy nem is értettem mire érti az előbbit. Ujjaimmal egy kicsit végig simítottam a bogyós üvegtől dudorodó farmeremen amit rosszul tettem. Carter szeme azonnal a kezemre vándorolt és egy mp alatt kitépte a zsebemből. Gyorsan végig olvasta a szöveget majd odadobta a kis üveget Joshnak és felém fordult.-Mit jelentsen ez?-kérdezte-Miért nem mondtad el nekünk ha látsz dolgokat? Lehet, hogy ez is egy rejtett kép....-nem bírtam ezt tovább. Felpattantam a székből és üvölteni kezdtem.
-Ki nem mond még egyszer, hogy rejtett képesség mert soha többé nem akarok erről hallani. Nem érdekel ez az egész, nem vagyok se vámpír, se vadász se a kettő együtt véve. Nem leszek egy eszköz sem és tudd meg, hogy igen is kerültelek téged. Nem akarok SOHA többé hallani se rólad, se rólad-intettem hanyagul Josh felé- se pedig erről az őrületről!-annyira fájt a lelkem ettől a sok hazugságtól, hogy azt is nehezen fogtam fel mikor Carter tenyere az arcomon csattant. Akkor eszméltem csak fel, hogy mi történik mikor nagy robajjal átszeltem a szertárat és nekivágódtam a falnak. Először vakon tapogatóztam, majd szemem előtt oszladozni kezdett a fekete köd. Először azt fogtam fel, hogy a padlón ülök és hasogat a fejem, nyakamon meleg nedv folyik végig. Tekintetemet ezután Carterékre függesztettem. Mind ketten rémült, amolyan "Te jó ég mit tettem?" nézéssel tekintettek rám. Remek. Most már van okom arra, hogy elkerüljem őket. Feltápászkodtam, lassan a falnak dőltem s mikor megbizonyosodtam róla, hogy tudok járni elballagtam az ajtóig majd magukra hagytam őket. Kint megálltam és elgondolkoztam. Most hova is kell mennem? Elővettem a válltáskámból az órarendet. Ének. De az a terem hol van? Elindultam a folyosón és erősen koncentráltam majd hirtelen beugrott, hogy a második emeleten az első teremben.
Mikor beléptem a tanterembe minden szem rám szegeződött.
-Elnézést a késésért.-mondtam a tanárnőnek. Néma csend, majd egyszerre sugdolózás ütötte meg a fülem. És a fülemről eszembe jutott....
-Mi történt veled? - kérdezte Ms. Eva és jobb oldalról elhúzta a hajamat.
-Neki estem a...mosdókagylónak.-hazudtam majd lesimítottam a hajamat. -De semmi baj. Nem fáj.-bizonygattam és kitéptem magam a karjaiból.
-Menny el a kórházba. Vagy elvigyelek?-úgy néz ki nem tágít...Ám a kórház szó fájdalmas emlékeket szabadított fel bennem és az összes mérgemet szegény tanárnőn töltöttem ki.
-Nem megyek kórházba! Soha többé be nem teszem a lábamat arra a pokol-helyre, még ha levágják a karomat akkor se! Aki még egyszer ki meri mondani annak az "épületnek" a nevét úgy elverem, hogy két hét múlva se fog emlékezni, hogy-hogy hívják! - üvöltöttem. Nem tudom először mit akartam tenni. Csak felkaptam a táskámat és farkasszemet néztem Ms.Evával [aki eléggé megütközött a modoromon]. Ekkor nyílt az ajtó és belépett rajta Josh. Nem is hagytam szóhoz jutni: azonnal elé álltam és olyan hangosan ordítottam amennyire a torkomon kifért. Istenem csak el ne áruljam mennyire fáj ez nekem...-Téged is örökre el akarlak felejteni ahogy az öcsédet. Hagyjatok békén. Vége. - gondolatban nyeltem egy nagyot - Utállak. -megütközve nézett rám, szemében olyan mértékű gyász ült, hogy majdnem elsírtam tőle magam. Egy pillanatra megjelent arcán a remény és zsebéből kivette az üveget a kis képzelgő-bogyókkal.
-Bonnie ezt csak...csak azért mondod mert ma még ezt nem...nem vetted be. Figyeld meg ha...ha...-de nem hagytam tovább beszélni. Kikaptam a kezéből az üveget és a falhoz vágtam szilánk és gyógyszeresőt zúdítva lábainkra.
-Nem leszek többé se a tied, se pedig Carteré. - most olyan halkan beszéltem, hogy az első padban ülök se hallják. Megismételtem egy fájdalmas mondatot amit a szertárban a fejükhöz vágtam. - Nem vagyok vámpír, nem vagyok vadász és a kettő együtt véve főleg nem. Ha fegyver kell vegyél egyet a boltban.-azzal kikerültem és leszaladtam a lépcsőn. A tanáriból Carter lépett ki holtra váltan.
-Te....és Josh?-kérdezte nagyokat nyögve. Elszorult a szívem de arcomra kiültettem a gúnyos fájdalmat.
-Nem tetszik? Üss meg.-mondtam majd leszaladtam a húgom termébe. -Gyere Molly. Elmegyünk!-ügyet se vetve a tanárnőre és a sarkamban loholó testvérpárra bedobáltam Molly cuccait a táskájába majd felvettem a hátamra.
-Hova megyünk?-kérdezte nagyokat pislogva.
-Mindegy. Csak innen el.-az ajtót azonban elállta Josh és Carter.- Tünés! - nem akartam bántani őket de hát nem mozdultak. Az erőm teljes tudatában megragadtam a nyakukat és a falhoz taszítottam őket. Mikor leengedtem őket, a földre estek de szinte ugyanebben a pillanatban fel is keltek.-Köszönöm!-gúnyolódtam és nehéz, fájó, gyötrelemtől összeszoruló szívvel kiléptem az ajtón.