-Várj Bonn!-kiáltottak utánam mindketten. Már közel jártam a város széléhez mikor utolértek. Nem néztem rájuk mert szememből azonnal kiolvasnák, hogy mit is érzek. Ám megszólalni se akartam mert más nem jött volna ki csak az, hogy "Szeretlek". És, hogy ebben mi a rossz? Az, hogy mind kettejüknek szól. Így hát csak lépdeltem tovább érvénybe léptetve a "Nem hall, nem lát, nem beszél"-t. Szemeimet makacsul a földre szegeztem, fülemet becsuktam mint teve homokviharban az orrnyílását, a hangomat pedig bezártam egy kis dobozba és elrejtettem a lelkem mélyén.
-Bonnie, azt hiszem mindnyájunknak tartozol egy kis magyarázattal. - lépett elém Carter. Kezem ösztönösen a fülem mögötti repedés felé vándorolt ám egy halk nyögés [ami Carter száját hagyta el] jelezte, hogy valakinek ezzel nagy fájdalmat okozok. Így inkább úgy tettem mintha a hajamat akarnám a fülem mögé tűrni. De átláttak a szitán.
-Mi lenne ha eljönnél hozzánk? Ellátjuk a sebedet és egy forró tea mellett megbeszélünk mindent. Megoldjuk. - tette hozzá Josh sokatmondóan. Annyi erőm se volt, hogy megtartsam Mollyt: leesett a hátamról [szerencsére Carter időben elkapta] én pedig belerogytam Josh karjaiba.
Bár szemem előtt csak a feketeség végtelen tengere hullámzott, még is hallottam a körülöttem lévő zajokat. Molly kétségbeesett sikoltását, Carter nyugtatgatását [Ne félj, semmi baja. Csak elájult] és éreztem amint Josh a karjaiba kap.
-Vidd haza Mollyt. - szólt és éreztem, hogy elindul velem. - Én a kastélyba megyek Bonnieval. Túl sok vért veszített muszáj pótolni. - nem láttam ugyan de sejtettem, hogy Carter bólintott. Nagy ropogás jelezte mikor beértünk a fák közé, s a távolban halk motorzúgás hallatszódott. Útközben Josh végig dallamosan és megnyugtatóan duruzsolt a fülembe: biztatott, hogy semmi baj nem lesz, hogy minden megoldódik...De volt egy sejtésem, hogy csak magát akarja biztatni. Áltatni.
A hatalmas kapu becsukódott mögöttünk és [emlékezetem szerint] a nappali felé mentünk. Hallottam a tűz ropogását a kandallóban és éreztem a kinti csípős szél után megmelengető leheletét. És éreztem egy puha kezet a homlokomon.
-Láza van. - suttogta Josh vagy magának, vagy pedig időközben megérkezett Carter. A kéz lefejtődött a homlokomról majd a konyhában nagy csörömpölés és káromkodás hangzott fel. Végül [még mindig szitkozódva] mellém lépett Josh, letett egy nehéz fémtárgyat mellém és nekiállt lefejteni rólam a ruhatömeget. Először megilletődtem, majd magamban pofozni kezdtem saját arcomat hátha felébredek. De Joshról alkotott pedofil elképzelésemnek nem volt se alapja se teteje. A blúzomnál megállt a vetkőztetéssel. A következő pillanatban megérkezett Carter.
-Hogy van? - a félelemmel teli hang a következő pillanatban megütközéssé változott - Te meg mi a jó Istent művelsz vele? - nem hallottam léptek zaját így arra következtettem, hogy Carter meglepettségében nem jött tovább a küszöbnél.
-Nyugi. - kezdte csitítani öccsét Josh - Kissé felment a láza. Át akarom kicsit törölgetni hideg vizes ronggyal hátha lecsillapodik. Meg hát - tette hozzá tétován - az alvadt vért is le kellene mosni a füle mögül, a nyakáról meg a hátáról. - a hideg vizes rongy lassan siklani kezdett a blúzom fölött, az arcomon és a nyakamon.
- A vért hogy akarod..? - kérdezte tétova-remegő hangon Carter.
- Ősi vámpír módszer öcsi. - válaszolt Josh és hallottam hangján, hogy mosolyog. Olyan hang hallatszódott mint ha egy kis gyapjút elszakítanának. A következő pillanatban pedig már egy kéz tapadt a számra és a vas ízű nedv belecsorgott a számba, le a torkomon...
- Mit csinálsz? - üvöltött fel Carter - Ha most meghal ő is...Vámpír lesz!
- De nem fog meghalni. Ha csak nem vérzik el. Viszont azt korrigálom a saját véremmel. - igaza volt. Hamarosan melegség töltötte el s mikor már mozogni tudtam mohón elkaptam csuklóját és szívni kezdtem belőle a vérét. Szemeimet még mindig lehunyva tartottam, nem akartam látni milyen gusztustalan vagyok. Egy idő után végre csökkent a szomjúságom, már nem szédültem és így elengedtem Josh kezét. Visszadőltem a kanapéra majd csukott szemmel feltettem bosszús kérdésemet.
-Miért ÉN ájulok el mindig? - halkan felkuncogtak.
-Mert te csak egy gyenge emberlány vagy. - szólt Carter. Szám széle lefelé görbült.
-Gyenge...-suttogtam. - Igen. Az vagyok. És gyáva, utálatos, önző...
-Hagyd ezt abba! - szólt rám Josh komoran. - Már miért lennél önző és gyáva? Utálatos meg pláne..?-nagy levegőt vettem, kinyitottam a szememet és készen egy jó nagy nyaklevesre kiböktem azt a mondatot ami miatt majdnem meghaltam.
-Mert mind a kettőtöket szeretem. - meglepetésre elmosolyodtak.
-Hát igen. Mi is szeretünk téged.-mondta Carter.
-De én. ÚGY szeretlek titeket.-fakadtam ki- Nem mint egy barátot, nem mint egy testvért - Joshra pillantottam - hanem mint egy...lelki társat. És emiatt iszonyatos lelkifurdalásom volt.
-Volt?-kérdezte gyanakodva Carter.
-Igen. Volt. - nem tudtam, hogy mondjam el nekik. Nagy levegőt vettem, összeszedtem gondolataimat és belekezdtem - Arra jutottam, hogy egy önző fúria vagyok aki csak fájdalmat okoz mindenkinek és - mind ketten közbe akartak szólni de felemeltem a hangomat, hogy jelezzem: nem fejeztem be monológomat - és ezért büntetést érdemlek. Igen, igen tudom, hogy bolondság de így érzem. És mi lenne nagyobb büntetés mint, hogy nem találkozhatok veletek. Ezért hát eltörtem a lábujjamat, gyógyszereket szedtem és mindent elkövettem, hogy elkerüljelek titeket. - döbbent csend követte fájdalmas beszámolómat - És ha nem haragszotok most hazamegyek és összecsomagolok.
-Hogy összecsomagolsz?-ripakodott rám Carter.
-Jól hallottad. Nem akarom még jobban felforgatni az életeteket. - könnyes szememet Joshra emeltem. - Szeretlek. -suttogtam majd beletúrtam hajába és megcsókoltam. Carter a döbbenettől köpni-nyelni nem tudott és ezt kihasználva elé léptem. - Téged is. - majd az ő ajkaira forrasztottam sajátomat. Ezután amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a házat és bevetettem magamat a sötétségbe. Több órán át kóboroltam mikor elértem egy kis tópartra. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok de a tó vize olyan hívogató. Mintha azt suttogná "Gyere és elfeledtetem veled minden bánatodat!". Nekem nem csak egyszerű bánatom van. Ez már több annál. Az én lelkemből tényleg elloptak egy....két darabot. De azért ruhástól mindenestől besétáltam a telihold fényében meg-megcsillanó vízbe. Hátradőltem és hagytam, hogy gondolataim erdőt-mezőt átszántsanak. Leginkább pillanatképek törtek rám anya, apa, a húgom. Egy boldog, gond nélküli család. Lassan befurakodott a gondolatomba Josh és Carter majd a nagybácsim és Tayson. Végül pedig a varázstól, gyűlölettől és vágytól izzó szempár amihez egy gyönyörű arc és egy fodorruhába bugyolált test tartozott. Ezüstösen fénylő barna haja kontyba csavarva csupán egy-két csigásra göndörített tincs omlott hófehér vállára. Szemeiben, azokban a tenger kék szemekben az elégedettség, a káröröm és a tisztelet vegyült. Mintha a fekete, szürke és tinta kék színt kevernénk össze. A végeredmény ugyan az, bárhogy is nézzük: sötétség. A fehér-vörös abroncsos ruha és hozzá tartozó fűző kiemeli darázsderekát és dús kebleit. Szája szép, íves bár a gonosz mosollyal ami a szája szegletére költözött úgy néz ki mint egy pokol béli angyal. Csupán két fekete szárnya hiányzik. Mögötte a fák lombkoronái zizegve hajladoztak a kellemes szellőtől, a telihold fénye pedig sejtelmes szellemfénnyel áldotta körül alakját. Várjunk csak...A víz beömlött az orromon ahogy nagy igyekezetemben a partra akartam evickélni. Köhögve kimásztam az avarral ellepett földre majd sietve körülnéztem. Nem volt ott senki rajtam kívül. Azaz, hogy....
-Szervusz Bonnie. Régóta vártam már rá, hogy találkozzunk. - szólalt meg egy hideg még is kellemesen csengő női hang a hátam mögül. Megpördültem a tengelyem körül.
-Juliette!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése