XX.fejezet

-Húha. Micsoda megtiszteltetés. - szólt lágy hangon. Leugrott annak a fenyőnek az ágáról amelyik a tó túlpartján volt. Az ősöreg fenyőfa ága alig remegett meg miután a vékony és hajlékony nő talpa talajt fogott. - Egy igazi legenda -itt mutató ujjával felém bökött- tudja a nevemet. -komótosan sétálgatott, elkezdte megkerülni a tavat. - Kíváncsi vagyok, hogy ez a legenda tudja-e, hogy valójában ki vagyok.
-Tudom! - vágtam rá hevesen mire szépen ívelt ajkainak szeglete felfelé görbült. Ajkai alig nyíltak el, s leginkább egy lágy szellőhöz hasonlított halk kacaja.
-Dehogy tudod buta kislány. - bármennyire is bennem volt az ösztön, hogy fussak és féljek, még is feltámadt bennem a düh, hogy le buta kislányozott egy mocskos, alávaló, gennyláda. Mielőtt azonban arcába köphettem volna epés válaszomat, folytatta.-De hagyjuk is a múltamat, majd ráérünk törődni ezzel később. Inkább beszéljünk rólad. - vörös, csigákba omló hajamat hátra vetettem államat pedig felszegtem. Eltökéltem magamban, hogy nem fogom megadni magamat egykönnyen és még csak egy jajj-szót se ejtek ki a számon.
-Mit akar tudni? - kérdeztem olyan hangon minthogyha megtisztelném csupán azzal, hogy hozzászólok. Erre hangosan felnevetett ugyanazon a csilingelő hangon. Szellemfényű árnyéka egyre közeledett s már tisztán kitudtam venni kék szemében burjánzó gyűlöletet és megvetést.
-Mondjuk kezdhetnéd azzal a beszámolódat, hogy mikor lettél ilyen kis pimasz? - már alig három méterre volt tőlem. - Hogy mikor lettél ilyen magabiztos? És mikor verted be annyira a fejedet, hogy szemtelenkedni mersz egy több száz éves vámpírral??!! - az utolsó mondatnak fájdalmas nyomatékot adott: hirtelen előttem termet, oly törékenynek tűnő tenyere torkomra tapadt és azonnal a levegőben találtam magam. Juliette külseje gyökeresen megváltozott ahogyan kedves és lágy hangja is. Szeme olyan vörös lett mint a lemenő Nap, körülötte a bőr fekete csíkokkal berepedezett, hajából kiestek a kontyot tartó csatok és hajgumik így derékig érő csigás haja hátára omlott, hangja pedig mélyebb és rekedtebb lett. Elkezdtem szédülni, tüdőm égett a levegőhiány miatt. A víz még mindig csöpögött a hajamból és a ruhámból de látszólag ezzel nem törődött.
-Te...egy...ször...szörnyeteg..vagy! - hangom alig hallatszódott, inkább beillett volna egy halk sikolynak. A nő arca hirtelen újra szép és tiszta lett, vörös szemei fokozatosan visszaváltoztak kékké, hangja pedig újra olyan lett mint az olvasztott vaj.
-Szörnyeteg volnék? - karjait összefonta a mellkasán úgy, hogy közben bal kezének ujjai a saját állát simogatták. - Érdekes. - mondta elgondolkozva majd hirtelen úgy nézett ki mint akinek belül villanyt gyújtottak, hatalmas vigyor terült szét az arcán. - És igaz. Szörnyeteg vagyok. - én a földön feküdtem és úgy szedtem a levegőt mint háború az áldozatokat. Mellettem megzörrent az avar és Juliette abroncsos ruhájának alsó, csipkés szegélye megcsiklandozta arcomat. Nem volt a lábán cipő, se zokni, se nejlonharisnya. Csupasz talpával a hátamra gördített és elmélázva figyelte küszködésemet a levegővel. - Nem akarlak megölni Bonnie Raullin. Túl fontos vagy ahhoz nekem. - mondta komolyan azután elvette rólam a mocskos lábát, hátat fordított nekem és elindult arra amerről jött. Alig ment azonban pár lépést újra felkacagott. De most sokkal keserűbben. - Tudod jó pofának tartja magát a sors. Nagyon jó pofának. Hogy pont egykori szerelmem dédunokáját adja nekem. Ez azért vicces. És tudod miért? - először rám nézett a távolból mosolyogva majd mikor meglátta, hogy szótlanságba burkolóztam egy szempillantás alatt mellettem termett, felrántott a hajamnál fogva. Arcán már nem volt mosoly: se keserű, se vidám. Csupán a fájdalom terült szét rajta. - TUDOD MIÉRT? - ordította bele az arcomba és rántott egy nagyot a hajamon amiből egy egész csomó a markában maradt. Bár az elhatározásom az volt, hogy nem fogok jajveszékelni, a fájdalom még is olyan erővel hatolt a tudatomba, hogy fel kellett sikoltanom.
-Nem.Nem.Nem.Nem. - sikoltoztam és kicsordult a szemem sarkából két hatalmas könnycsepp.
-Így már más. - hangzott az érzelem mentes hang majd a földön találtam magamat. - Nos, azért olyan marha vicces a sors mivel még mindig Edward felesége vagyok. Ami azt jelenti, hooogy...-kezével vad mozdulatokat tett felém. Eszem ágában se volt megvárni, hogy még egy ilyen cibálást kapjak. Összeszedtem a maradék erőmet és beleüvöltöttem a bársonyos éjszakába azt, amit még nem is tudtam felfogni, azt amit önállósult tudatom dolgozott fel.
-Dédnagymamám vagy! - mire elordítoztam a szavakat rájöttem a jelentésükre. Kitágult pupillákkal néztem a savanyú arcú kegyetlen nőre. Arra aki alig egy perce bántott. És akiről az előbb elüvöltöztem, hogy a dédnagymamám. Bár fülem csengett a begyűjtött információktól még is valamennyire hallottam még a nő undorodó hangját.
-Jajj ne. Ne szólíts se dédnagymamának se pedig nagymamának. Öregnek nézek én ki? Nem. Maradjunk a Juliette-nél. - nem törődve a fájdalommal felálltam és mielőtt rájöttem volna, hogy hol is vagyok elindultam Juliette felé. - A francba, ugye most nem jössz a "család" dumával? Nem vagyok a vérrokonod szóval nehogy hozzám érj. - ettől a mondattól kitisztult a fejem és epésen hozzávágtam a szavakat.
-Még szerencse, hogy nem a te kegyetlen, mérgezett, bűzlő véred folyik bennem. Hidd el ha így lenne felakasztottam volna magam az első fára amit meglátok. - eltűnődve körül nézett.
-Ha szeretnéd megoldhatjuk. Vagy olyan hercegnő, hogy selyemfonalas akasztást kérsz vagy beéred egy régi kötéllel? - gúnyosan elmosolyodtam roppantul vicces válaszára.
-Várj csak. Hogy is mondtad? Had gondolkozzak....Áh, meg is van! "Nem akarlak megölni Bonnie Raullin. Túl fontos vagy ahhoz nekem." Ugye jól emlékszek...Juliette? - nevét méla undorral ejtettem ki és látszólag felbosszantottam. Hogy a felidézett mondat vagy az undorom, azt nem tudom. Végül újra felvette a kis angyal maszkot.
-Mint mondtam Bonnie, Edward bácsikáddal minket összeköt a házasság. Ez vámpíroknál igen csak erős varázslatot jelent. Mind a két fél mágikus bűbájt vonhat egy kiszemelt ember köré, hogy azt megvédje a misztikus lények által okozott haláltól, csábítástól, átváltozástól. - szünetet tartott majd emelt hangon folytatta - Ahhoz, hogy a bűbáj megtörjön meg kell ölni a pajzsot kiterjesztő személyt. Bár fel is lehet bontani a házassági szerződést de az nem olyan buli...-kacsintott rám mire undorodva összeráncoltam homlokomat - Edward bácsikád személyében, téged áldott meg pajzzsal. Már a születésedkor tudta, hogy eljövök érted így hát levette apádról a pajzsot és átrakta rád. Bizony Bonnie, apád ezek szerint miattad halt meg. - nem akartam hallani, nem akartam érezni, látni, tapasztalni...
-HAGYJ BÉKÉN! - kiáltottam dühösen de ő zavartalanul folytatta.
-Mivel ugye nekem meg kell, hogy szerezzelek téged, aki az édes hatalom útjára vezet majd, így a bácsikádnak meg kell halnia.
-NEM TEHETED! NEM FOGOK ENGEDELMESKEDNI NEKED!-kiabáltam bele a térdembe. A koszos földön ültem, lábaimat felhúztam, homlokomat a térdeimen nyugtattam, két kezemet pedig veszettül erősen a füleimre nyomtam.
-Dehogyneeem. - csicseregte lázas izgalommal Juliette - Ha csak nem akarod, hogy az édes hugica is csatlakozzon apádékhoz. - ezt már nem tudtam tett nélkül hagyni. Azonnal talpra szökkentem és dühös orrszarvúként rontottam neki bevetve vadászerőmet.
-TE GYILKOS! TE LELKETLEN, MOCSKOS, ALÁVALÓ FÉREG! TE CSÓTÁNY, TE UTOLSÓ SENKIHÁZI! - ordibáltam miközben megmarkoltam a nyakát. A düh úgy tűnt nem elég egy több száz éves démon legyőzéséhez: egy laza mozdulattal [amely a mellkasomat érte] hátra röppintett. Megállni csak egyféle képen volt lehetőségem: hamarosan nagy csattanással nekiütköztem az egyik öreg fenyőnek és szédülve a földre roskadtam.
-Te kis dög. - hallottam Juliette hangját. Felkészültem az ütésre, a rúgásra...de nem érkezett semmi. Helyette két puha kéz felnyalábolt a földről.
-Tarts ki Bonnie kérlek. Tarts ki...-Josh fülét a mellkasomra helyezte. Mondani akartam neki, hogy minden rendben van, még élek de egy hang se jött ki a torkomon. Annyi telt ki tőlem, hogy fejemet előre döntöttem Josh mellkasára és tekintetemmel Juliettet kerestem. A nő nem volt ott, helyette viszont egy elég különös látvány tárult a szemem elé. Egy fehér-vörös-fekete gömb ide-oda cikázott a tó partján és olyan hang hallatszott mintha valaki többször végighuzná a körmeit egy táblán.
-Segítenem kell neki Bonnie. Maradj itt. Se....-Josh a mondatot azonban már nem tudta befejezni. A kaparászás hangja semmi foszlott, helyette egy hangos reccsenés egy fájdalmas-halálhörgő nyögés tört utat a levegő csendjében. Ettől erőre kaptam, felemeltem a fejemet és sírógörcsöt kaptam a látványtól.
-Neeeeeeeeeeeeeee! - kiáltott hangosan és fájdalmasan Josh. A tó túlpartján ott feküdt Carter szívében egy faággal aminek végét Juliette szorongatta. A nő riadtan ránézett a dühös oroszlánként bömbölő Joshra majd bevetette magát az erdőbe. Abban a pillanatban Josh utána szaladt és a csend rátelepedett újra az erdőre. Patakokban folyt a könnyem piszkos arcomon, remegett a kezem és lábam, de elindultam Carter felé.
-Nem...Az nem...lehet...Nem lehet...-dadogtam össze vissza. Egy ízben beleestem a tóba de ez sem tudta elterelni a gondolataimat. Lerogytam Carter mellé akinek teste teljesen összeaszalódott és szívéből még mindig kiállt a hegyes fadarab. Mindkét kezemmel megmarkoltam a végét és teljes erőből kirántottam. Reménykedve ráborultam mellkasára. Hadd halljam szíved dobbanását, kérlek még hadd halljam egy kicsit...Csak egyszer...Utoljára. De az ijesztően kiszáradt, élettelen Carter egyetlen porcikája sem mozdult meg. Kiszáradt..kiszáradt..EZ AZ! Felvettem egy közeli követ, megvágtam vele a tenyeremet és a vért Carter szájába csepegtettem. Reménykedve rápillantottam. De kár volt áltatnom magam. Meghalt. Miattam. Az én hibám ahogyan az is, hogy édesapám meghalt. Valószínűleg Edward bácsi veszte is én leszek. És szép lassan mindenkit elveszítek. A végén pedig vagy beletörődök, vagy belepusztulok.
-Gyere.-suttogta egy hang mögöttem és Josh kezét a vállamon éreztem. Hitetlenkedve ránéztem.
-Nem hagy...Nem hagyhatjuk itt. Mi...mi lesz vele? - szipogtam és még mindig görcsösen szorongattam az aszott kezet. Most Josh mindkét keze a vállamra nehezedett majd lassan elindultak le a kezemen és végül átöleltek.
-Holnap eljövök érte. De Bonnie, kérlek gyere. Muszáj mennünk. - óvatosan fejtegetni kezdte a kezemet és mikor sikerült neki éreztem, hogy belül az egyik felem, egy különösen nagy darab a szívemből elveszett. Azt a különleges aranyfonalat pedig ami lelkileg összekötött minket, elszakadt végérvényesen.
Igen. A csend rátelepedett az erdőre. A gyász csendje. Carter Wille, szeretlek!


[Oké. Sajnálom, hogy megöltem Cartert de muszáj volt, hogy fel tudjam építeni a történetet. Nelli, Bea: ne öljetek meg! Kegyelem!:D]